Meghoztam az első novellámat. Haha! Azt hiszem illene figyelmeztetőt írnom hozzá. Szóval: NEM ajánlom gyenge idegzettel & gyomorral való olvasásra. Nem volt célom megbántani senkit sem, ez csak egy történet nincs valóság alapja, és komolyan +18, nem vállalok felelősséget senki mentális leépüléséért. 

Lélekfaló

A férfi egyedül sétált a sötét éjszakában, bár talán jobb szó lenne rá a tántorgott. Képtelen volt egyetlen normális lépést megtenni, nemhogy egyenes vonalban járni. Időről időre meg kellett állnia, hogy nekitámaszkodjon az épületek falainak. Láztól verejtékes tenyerére rátapadt a mész, mint egy furcsa fehér kesztyű. Zihált, tüdeje megtagadta a rendes működést, izmai remegtek és szinte még a belégzéshez is túl gyengének bizonyultak. Másik kezével a fejét markolta, félt, ha nem teszi ezt az bizonyára darabokra hasad. Úgy érezte, mintha már nem is az agya töltené meg koponyáját, hanem furcsa apró férgek, amik kiutat keresnek és bármely pillanatban kitörhetnek.

Valószínűleg a legtöbb ember ilyenkor, mentőt hívna, vagy legalább otthon feküdne, esetleg éppen az elméje épségét kérdőjelezné meg. De ő nem volt beteg, sem mentálisan, sem pedig testileg, egészen más volt ami az ő testét gyötörte. Talán a legjobb szó rá az, hogy ha valamiféle függőségnek nevezzük. A gyógyír pedig kinnt van az éjszakában valamerre, már csak annyi a feladata, hogy megtalálja. Bár ez talán nagyobb kihívás lesz mint aminek hangzik, hiszen egy dolog tudni valamiről és egy teljesen más ismerni a helyzetét is. Főleg úgy, ha a célpont mozgásban is van. Beleszíppantott a jeges levegőbe, sokáig tartotta bennt a levegőt, majd ahogy kilélegzett figyelte az apró ködöt amit maga után hagyott.  Össze kellett gyűjtenie minden megmaradt erejét, hogy lábait mozgásra bírja. Úgy érezte, mintha mocsárban, vagy szurokban járna, ami mindig visszarántja a talpát a földre, ha emelni próbálja. Pár fájdalmas lépés után, lábai cserben hagyták, már nem bírták tovább a súlyt, összerogyott. Érezte, ahogy térdein felszakad a bőr és a vére a betonra folyik. Ahogy megpróbált tenyereire támaszkodva felálli, hirtelen egy maró, savas lé töltötte meg száját. Összeszorította állkapcsát, vissza akarta nyelni, de az utat tört magának fogai közt, és a földre csöpögött, nyállal keveredve, majd ahogy a betonoz ért apró sárgászöld tócsákat képezett. Visszaesett a földre, de már nem fáradt azzal, hogy kitegye kezeit. Feje a hideg földhöz nyomódott, szájába sár és apró kavicsok pattantak, saját hányásában és vérében feküdt. Elhagyta a mardék ereje is, csak remegett a láztól, könnyei életében először most csordultak ki. Végigfolytak arcán letörölve a koszt, belefolyva a szájába. Keserűk voltak, köpni akart, de nem tudott.

Gyűlölte magát, túl sokat várt és saját fejére hozta a végzetét. Készült a halálra, habár nem tudta várni fogja-e valami a másik oldalon, vajon ,hogy egy olyan embernek mint ő van-e egyáltalán másik oldal. De ekkor hirtelen, közeledő lépések hangja ütötte meg fülét. Azt hitte elvesztette az eszét, hogy képzelődik, fülei megpróbáják becsapni. Viszont a lépések megálltak egy pillanatra, mintha az hozzájuk tartozó személy megtorpant volna egy pillanatra. Majd felgyorsultak sőt futássá fokozódtak. Még mindig nehezen hitte, hogy az történik, ahogy megérezte az idegen kezét a hátán végigsimítani, elöntötte az adrenalin. Kipattantak a szemei, ekkor látta, hogy egy lány térdel mellette, aggódva az arcát fürkészte. Gyönyörű tengerkék szemei voltak, olyan ártatlanul bámult rá, hogy szinte már sajnálta azt ami bekövetkezőben volt. A lány egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, amint látta, hogy még nem hagyta el a lélek, és szóra nyitotta a száját. De hang már nem hagyhatta el ajkait. A férfi az adrenalin löket hatására új erőre kapott, felnyúlt épp úgy, hogy elérte a nyakát. A lány pupillái apróra szűkültek amint rájött, hogy mi történik, de ekkor már nem volt esélye a menekülésre. A férfi maga alá rántotta, és a földhöz szegezte. A korábbi remegésnek, fejfájásnak nyoma sem volt, vagy csak az a vadászat izgalma nyomta el őket. Szemei felgördültek, úgy hogy csak a hófehér részt lehetett látni, szinte világított az éjszakában. A lány sikítani akart, de nem jött hang a torkán, csak valami furcsa hörgés féle. Lassan kiszállt belőle az élet, és a felette tornyosuló férfiba folyt. A férfi nem tudott leállni, túl rég óta fogta vissza magát és most mohó volt. Az eufória elöntötte a testét minden porcikája lüktetett, ahogy a lány megtöltötte őt élettel. Szájához kapta az egyik kezét, hogy elfojtsa nyögéseit. A lánynak már úgyse lett volna ereje menekülni, így elég volt, hogy csak az egyik tenyerét tartsa rajta, ami a kapcsolatot biztosította kettejük közt. Már több százszor táplálkozott, de sosem tapasztalt még ennyire intenzív élményt. Az idő és a tér megszűnt létezni, úgy érezte mintha egy sötét térben lebegne, de nem egy ilyesztőben, hanem egy megnyugtatóban. Ami úgy tartotta, mint az édesanya a gyermekét. Ringatta, szinte még arra is meg mert volna esküdni, hogy valamit suttogott neki. Bárcsak kivehette volna a szavakat.

Lassan visszatért az öntudata és a környezetét is elkezde újra érzékelni. Ahogy letekintett egy szinte múmiává aszott hullát látott ott, ahol addig a fiatal nő feküdt. Ahogy föltápászkodott, leporolta ruháit és elindult a tett helyszínéről. Csak remélheti, hogy nem vette észre senki. Felelőtlen volt. Azt hitte, hogy képes lesz átlagos emberként élni, de csak annyit ért vele, hogy majdnem belehalt. Az erősebb él túl nem igaz? Arcán egy elégült mosoly terült el ahogy lassan elsétált a sötétsébe. Majd egy apró mondatot suttogott el, csak úgy magának:

 - Jó újra önmagam lenni...